február 05, 2016

fragmensek.


Gotham, Nygmobblepot. Gyerekek, (SPOILER Ozzie Arkhamban kínlódik SPOILER) hát hogy a picsába ne hiányozna ennek a nyomorultnak ennyire szerencsétlenül a hülyéje.
Nem funkcionálok. Ed sem. De ennyire nem:


Csak apró fragmensek, amik szétporladnak a megnyúlt percekben.
A lakás teli van velük.
Repedésekkel.
A hiány széthasítja a teret és az időt, kopár égésfoltokat hagyva az emlékezetében.

Az illatok.
Fűszeres, dohányos, nehezen omló illatok. Sűrűn olvadtak a levegőbe, alacsonyan gomolyogva, és ahogy elhaladt mellette, húzta maga után, mint királyi palástot. A ködpára a fürdőszobában, ami fullasztón a torkában akadt, akárhányszor zuhanyozni ment utána. A kölnije. Túl sokat fújt magára mindig, és ő a levegőbe harapva a nyelvén érezte lefolyni, keserűen, mint az aszpirin. Még ott van az üveg tükör mögé rejtve. A bor savanyúsága.

A hangok.
A kényelmes, sípoló szuszogása. A rémálmok megtorpantak az ajkain, nyögdécselt csak, nyöszörögve fújva, csitultan és zihálva. Az énekük, kiénekelt szólamok ostorcsapásai, egymásba gabalyodva, megfeszülve, megadóan a földre hullva. Ha nevetett, ha őszintén nevetett, gyomorból bugyogott fel mindig, rekedten és törve. Beszélt is hozzá, persze, az az erőtlen, érces beszédhang, ami veszélyes sziszegéssé halkulhatott bármelyik percben. Ahogy az arcába köpi a szavakat. Ahogy a semmiségeket búgja. Egyenletlen léptek alatt roppan a padló.

A látvány.
A kiálló csigolyák, ahogy hátat fordít neki, miközben öltözik. Szeplőcsillagos bőrén megtörik a holdfény, fémragyogással borítja, a homályban is ezüst tűzzel lángol. A hajában nem tapadnak meg. A szálak magába nyelik, kormosan, kócosan, matton. Ha valaha belé fúrta volna az ujjait, talán azt is magukba fogadják; elbújhatott volna, nekisimulva, belé mélyedve. A viharszemek felkavarták, nem egyszer. Elveszett bennük. Árnyalak volt a szeme sarkában, egy elkenődött, ott felejtett kísértetfolt. Nem tűnt el, ha felé fordult. Kiélesedett. A valóságba simult. Most el tudja pislogni.

Az érzetek.
A pihekönnyű súlya, ami alig horpasztja be mellette az ágyat. A fedetlen vállak pulzáló hője, ami felé sugárzott. A csontos karja, véletlenül a derekán átvetve, könyöke a bordái közé fúrva, forró homloka a lapockáin. A jelenléte felszikrázott mellette. A tereik elektromosan zúgtak egymásba. A felszabadult energiájuk lélegzetvesztett volt, fékezhetetlen. Hullámnyalábokként csapta pofon, bárhányszor közel került, elvétve vagy szánt szándékkal. A konyhában kerülik egymást, a másik vonzáskörében kerengve, remegő lábak és a pánik a tekintetük mélyén. Egyetlen mozdulatba került volna.

Az ízek.
Az íz szaggatta a legmélyebb sebet. Nem hagyott róla emléket. Sóvárgás forr csak az ereiben. Fantomokat sző a többi relikviából. A nyelvén a pernye karcai, hűvös, nedves. A bőrén síkos és sós a veríték, a kölni rajta tapadna még, a fogaira mázolná és az ajkaira. Ajkak. Az ajkai töröttek, mint a rémült lélegzete, a szája forró, ruganyos, mint a részeges szavak, amik ömlenek róla. A húsát, a vérét ízlelné. Széttépi, karommal és fogakkal, belé hatolva felsérti. Megfeszült a súlya alatt, rikoltva és morogva és nyögve és sóhajtva. Úgy szeretkeztek, mintha ki akartak volna harapni egymás húsából. Mintha megnyúzta volna, elevenen, a bordái közé fúrta az ujjait, a szívébe tépve, a szájába lehelve, és  akkor azt mondta:
- Az enyém vagy.

Csak apró fragmensek, amik szétporladnak a megnyúlt percekben.
A lakás teli van velük.
Repedésekkel
 A hiány széthasítja a teret és az időt, kopár égésfoltokat hagyva az emlékezetében.

Repedésekkel.
A lakás velük van.
A tér széthasítja a hiányt és az időt.
Az emlékezete kopár égésfoltokat hagy az emlékezetében.
A megnyúlt percek elporladnak.
Ezek csak apró fragmensek.


6 megjegyzés:

Raistlin írta...

köszönöm hogy széthasíthattam magam ed szilánkjain bassza meg, egyben: így kell POV-ot írni, egyben: szerintem megállt a szívem, egyben: hol az alkohol egyben: úgy sem fogja semmi kimosni belőlem ennek a fájdalmát, zaklatott és eltorzult valóságát és ed nyomasztó, dünnyögű, magának sziszegő hangját a fejemben és az egésznek ezt az önmagába rekesztett végtelenségét ami próbál túlcsordulni a saját határain és azoknak a kurva határoknak érted ott kell lenni mert különben beleőrülne és még így is és én és hogy egyetlen emberben hogy férhet meg ennyi minden bassza meg szóval azt hiszem ez rázott meg a legjobban, hogy mennyire vissza tudtad adni edward nygmát aki nem tud... megmaradni egy testben, egy jelenben, egy szerelemben, mert mindenen mindig túlhat és az érzékei is a valóság mögé futnak és whoa.

jaj.

c u p p y. írta...

Képzeld el a galériáról alápergő sátáni kacajom mert ennél többre nekem most nem futja. Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm, eszméletlenül sokat jelent ez most nekem. Tényleg. Jézusom. Köszönöm. ♥u♥
Megérte Túró Rudit vennem neked.

littlemissprimadonna írta...

Ez zseniális volt.
Nem nagyon tudok mást mondani, mert túl elfoglalt vagyok azzal, hogy hiányoljam az én nem létező börtönbe jutott csávómat.

c u p p y. írta...

Aww, nagyon szépen köszönöm. ;u; Mindnnyian meg vagyunk áldva egy börtönbe zárt sráccal. Nekem a gyermekem. A GYERMEKEM. Köszönöm szépen ismét minden koherens. ♥

Tinuviel írta...

az oké, hogy még ki se jöttek a részek már fájnak, de hogy ennyire azt nem hiszem el ... nagyon-nagyon szeretem és akarom a sorozatba.

c u p p y. írta...

Sírjunk együtt Eddel mindannyian. Nagyon szépen köszönöm az olvasást. ;u; ♥